Az árvácskavirág nagyon várta a napsugár üzenetét. Megszokta már, hogy a reggeli szellôvel a nap is a fülébe súgjon, s fájt neki, hogy a nap haragos fellegek mögé bújt, és nem gondolt vele. Egy bô reggeli harmat után elküldte az illatát a naphoz, hogy megkérdezze: – Nap, szeretsz-e még engemet? Az illat fölszállott a levegôbe, de kósza felhôk szétsodorták. Az üzenet nem jutott el a napig. Másnap a színét küldte föl az árvácskavirág a naphoz. Akkor nedves ködök szállottak a völgyre, és elvették a virág színét… A harmadik nap új bimbó feslett az árvácskatövön, s a virág a szerelmét küldte föl a naphoz. A szerelem áttört a ködök testén, átbújt a fellegek között, és rászállott a napra. És a fellegek szétoszoltak, és a ködök meleg esôkké váltak; a nap szembe tûzôen tapadt a kis árvácskára, és a kis árvácskavirág boldog volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése