SZÁZSZORSZÉP TÜKRÖCSKE

Volt egyszer egy szomorú, halvány királyné, aki mindig sírt és búslakodott. És egy nap kisleánya született a búsarcú királynénak, aki olyan csúnya volt, hogy mindenki megijedt tőle. Még a közelébe sem mertek menni. - Oh, Istenem, mitől olyan csúnya a kisleányom? - siránkozott a királyné.De senki sem tudott neki erre választ adni. Végre egy nap jött egy hófehér szakállú öregember, aki nagy bölcs hírében állt, és ezeket mondta: - Megmondom én, királyasszonyom, hogy mitől olyan csúnya a kisleányod, de csak akkor, ha nem haragszol meg érte. - Dehogy is haragszom, sőt, még meg is jutalmazlak - felelte a királyné. - Halljad hát, szomorú királyné! - kezdte az ősz öregember. - A te kisleányod azért olyan csúnya, mert folyton sírtál és búslakodtál, mikor megszületett, és mert egyebet sem látott a szemedben, mint könnyeket. A te könnyeid mossák el a haja színét, a szeme fényét. Most már csak azt tanácsolhatom, hogy küldd el a kisleányodat nagyon messzire. Olyan messzire, hogy megtalálja a százszorszép tükröcskét, mert ha abba beletekint, elfogynak a könnyei, és világszép lesz.A szomorú királyné megjutalmazta az ősz öregembert. A kisleányát pedig elküldte messzire. Ment a csúnya kisleány és egyszerre csak szembe találkozott egy szépséges lovacskával. - Állj meg, lovacskám! - kérte őt, és amint ránézett, csupa könny lett a két szeme. - Jaj, dehogyis állok meg, hiszen olyan csúnya vagy, hogy félek tőled - mondta az aranyszőrű lovacska és tovább ment.Erre ismét útnak indult a kisleány, és egyszerre csak meglátott egy gyönyörű szép rózsát, gyorsan odament hozzá és föléje hajolt, hogy megszagolja. Csakhogy úgy tele volt a két szeme könnyel, hogy a rózsa ijedten megborzongott, és összecsukta a kelyhét.
- Ugyan menj innen! - szólt rá a kis leányra. - Hiszen egészen elázok a könnyeidtől.Mit tehetett egyebet a királyleány, minthogy tovább ment. És nemsokára találkozott egy selymes szőrű nyulacskával. Lassan közeledett feléje, hogy megsimogassa, de a nyulacska, uccu neki, futni kezdett és ezt kiáltotta vissza: - Szomorú királyné síró kisleánya, meg ne érints engem, mert olyan csúnya vagy, hogy félek tőled. - Jaj, mit tegyek hát? - siránkozott a kis királyleány, és két szeméből csakúgy dőltek a könnyek.Amint így sírdogált, egyszerre csak halk nevetést hallott maga mögött. Csodálkozva fordult meg, mert ő eddig még sohasem hallott senkit sem nevetni. Édesanyja, a szomorú királyné, egyre búslakodott, és ő sem tudott mást, mint sírni. Hát amint megfordul, ugyan mit lát? Egy szép, színes tollú madárka himbálta magát az ágon, és nevetett. - Ki vagy te? - álmélkodott a kis királyleány.A madárka pedig dalolva válaszolt: - Én vagyok a jókedv. - És nem ijedsz meg, ha közel jövök hozzád? Nem félsz, hogy te is ilyen csúnya leszel, mint én vagyok? - kérdezte a kis királyleány. - De nem ám! - mondta a madárka. - Én semmitől sem félek. És nem lehetek csúnya, mert belenéztem a százszorszép tükröcskébe. Nem látod rajtam, hogyan ragyognak a tollaim? - kérdezte tőle, miközben egyre dalolt. - De igen, látom, hogy gyönyörű vagy - mondta a kis királyleány. - Oh, mondd meg nekem, merre van a százszorszép tükröcske! Hadd nézzek én is bele, hátha megszépülök!A kis madárka előre mutatott. - Arra menj, amerre a sárga napsugarak csillognak! Amerre a legerősebben süt a nap, ott van egy kristálytiszta tavacska. Pillants bele, és meg fogod látni benne a százszorszép tükröcskét. Arra azonban figyelmeztetlek, hogyha belenézel, ne ejts könnyeket, mert különben semmit sem látsz. És ne búslakodj, mert különben elkergeted a napsugarakat, és nem látod meg magadat a tükröcskében. Hanem dalolj, és nevess, úgy mint én! Nem fogod elfelejteni? - Nem felejtem el - felelte a kis királyleány, és nagy sietve tovább ment, amerre a napsugarak tűztek. Ahol pedig legfényesebben sütött a nap, megállt, körülnézett, és kereste a tavacskát. - Talán csak nem hazudott a Madárka? - gondolta búsan, és éppen sírni készült, mikor egyszerre csak megpillantotta a kristálytiszta tavacskát. - Nicsak! - kiáltott nagy örömmel, hiszen itt van a tavacska, bizonyára a százszorszép tükröcskét is meg fogom látni mindjárt. Erre a tavacska fölé hajolt, éppen arra, amerről legjobban sütött a nap, és el kezdett nevetni, dalolni, mint ahogy a színes tollú madárkától látta. Hát egyszerre csak, csodák csodája, mit lát? Egy gyönyörűséges aranyhajú, rózsás arcú leányka nevetett rá vissza a százszorszép tükröcskéből. - Oh, milyen szép vagyok! - ujjongott, tapsolt a kis királyleány, és alig tudott hová lenni nagy örömében. - Ha anyácskám, ha a szomorú királyné látna, vajon mit szólna most hozzám?Éppen amint ezt kimondta, nyerítést hallott maga mögött. És amint hátrafordult, csodálkozva pillantotta meg a szépséges lovacskát, aki most nem futott el előle, hanem barátságosan feléje nyerített, és így szólt: - Simogass meg szép fehér kezecskéddel, gyönyörűséges szép kisleány! Hadd szépüljek meg én is a kezed érintésétől!Alighogy ezt megtette a kis királyleány, látta, hogy egy gyönyörűségesrózsa hajladozik feléje. Amint jobban megnézte, észrevette, hogy ugyanaz a rózsa, mely előbb kelyhét még elzárta előle, mert félt, hogy el talál ázni a könnyeitől. Most rimánkodó hangon így szólt hozzá: - Hajolj fölém és érintsd meg szirmaimat a nevető kis piros száddal, hadd viruljak pompásabbra a leheletedtől!Alighogy ezt megtette a kis királyleány, egyszerre csak, uccu neki, eléje szaladt a selymes szőrű nyulacska is, és így szólt hozzá: - Simogasd meg fehér bundácskámat, hadd szépüljek meg én is a kezed érintésétől!Utána a színes tollú madárka hangját hallotta: - Gyere velem, szárnyaim alá veszlek és hazaviszlek anyácskádhoz, a szomorú királynéhoz.Nagy örömmel ment vele a királyleány. Úgy dalolt és nevetett, hogy még rózsásabb lett tőle az arca. Amint meglátta őt édesanyja, a szomorú királyné, egyszeriben ő is nevetni és dalolni kezdett. Aztán volt csak nagy vigasság. Akkora mulatozási csaptak, hogy még most is folyik a tánc.