2009. január 29., csütörtök

GRIMM: Rigócsőr királyfi

Gyerekkorom legkedvesebb meséje. Úgy gondolom, a felnőttek számára is tanulságos...

Élt egyszer egy király; annak volt egy világszép lánya. Ez a lány olyan gyönyörű volt, hogy szebbet képzelni sem lehetett volna nála. De úgy eltelt a szépségével, olyan kevély, olyan fennhéjázó volt, hogy egyetlen kérőjét sem tartotta méltónak magához. Egyiket a másik után kosarazta ki, és ráadásul még gúnyt is űzött belőlük.

Egyszer a király nagy ünnepséget rendezett, s arra meghívott a környékről minden házasulandó férfit. Se szeri, se száma nem volt a vendégnek; akit elriasztott volna a királylány kevélysége, azt odacsalta a szépsége. Azokat, akik a királykisasszony kezére pályáztak, rang és méltóság szerint sorba állították: elöl álltak a királyfik, utánuk a hercegek, grófok és lovagok, legvégül pedig az egyszerű nemesek. Mikor ezzel elkészültek, megverték a dobokat, megfújták a kürtöket, kitárult a palota kapuja, kivonult díszes kísérettel, ajkán fennhéjázó mosollyal a világszép, királylány, és elvonult a kérők sora előtt. Némelyikre éppen csak rátekintett, némelyik előtt megállt s végigmérte, némelyiknél még a száját is elbiggyesztette. Mert hát mindegyiken talált valami kivetnivalót. "Olyan, mint egy boroshordó" mondta egy kövérkésre, egy sovány magasnál meg visszafordult a kísérethez, s azt kérdezte: "Ugyan hová nő ez az égimeszelő?" A harmadikat így fitymálta: "Dagadt meg apró, esetlen tuskó"; a negyediket így: "Ez se jó, ez se jó, mint a halál, oly fakó!" Az ötödiket azzal intézte el: "Olyan piros a haja, mint a kakas taraja!" A hatodikkal az volt a baj, hogy nem elég délceg: "Görbe mint a megvetemedett fűzfavessző." Mindegyiknek megadta a magáét, de egyiken sem élcelődött annyit, mint a sor elején egy szép szál, derék királyon, akinek egy kicsit horgasra nőtt az álla.

- Ejha! - kiáltotta. - Nézzétek, ennek éppen olyan az álla, mint egy rigónak a csőre!

Az ifjú királyon rajta is ragadt a csúfnév. Attól fogva csak úgy emlegették, hogy: Rigócsőr király.

Az öreg király a palota tornácáról figyelte a lányát. Látta, egyebet sem tesz, mint gúnyolódik, s a sok egybegyűlt kérőnek mind kiadja az útját. Ezen aztán haragra lobbant, véget vetett az ünnepségnek, útjukra bocsátotta a felsült vendégeket, és maga elé szólítottá a lányát.

- Kevélységednek el fogod venni méltó büntetését - mondta. - Vedd tudomásul: hozzáadlak az első koldushoz, aki a palota kapuján bezörget!

A királylány nem vette komolyra a dolgot, azt hitte, csak fenyegetődzik az édesapja; bevonult a lakosztályába, élt tovább vidáman, s még másnap, harmadnap is fel-felkacagott, ha eszébe jutott egyik vagy másik pórul járt kérőjének elsavanyodott képe. Meg is feledkezett hamarosan az apja szavairól, s akkor sem gondolt semmi veszedelemre, amikor néhány nap múlva zene zendült, énekszó hangzott föl az ablakai alatt, s egy koldus kezdte fújni a nótáját valami kis alamizsnáért.

A király éppen a trónteremben időzött, s amikor meghallotta az udvar felől a muzsikát, kiküldte nyomban a szolgálattevő kamarást, nézze meg, mi történik odakint. A kamarás csakhamar visszajött és jelentette:

- Egy énekes koldus nótázik az ablak alatt.

- Vezessétek azonnal elébem! - adta ki a parancsot a király.

A testőrök lementek, és a trón elé állították a koldust. Piszkos volt, poros volt, ruhája viseltes, haja gondozatlan, arca borostás; félszegen várakozott a kíváncsi udvari nép gyűrűjében, míg a királylány be nem vonult, és helyet nem foglalt apja mellett. Akkor a király intett, a koldus meg rákezdte: énekelt egy verset, pengette hozzá a zeneszerszámát, s amikor befejezte, egy kis jószívű adományt kért.

- Nagyon tetszett nekem a nótád - mondta a király. - Ezért tisztességes jutalmat érdemelsz. Itt a lányom: neked adom feleségül.

Most aztán megrettent ám a királylány! Könnyek szöktek a szemébe, esengve fordult az édesapjához, de az nem tágított.

- Megmondtam neked: nem kellettek a királyi kérők, hát hozzáadlak a legelső koldushoz, aki a palota kapuján bezörget.

Nem használt sem sírás, sem könyörgés; a király véghezvitte, amit föltett magában, s ott helyben összeadták a koldust meg a királylányt.

Mikor ez megtörtént, azt mondta a király:

- Nem illik, hogy egy koldusasszonyt tartsak a palotámban; szedd a sátorfádat, mehetsz az uraddal!

A koldus kézen fogta a kevély királylányt, kivezette a palotából, és gyalogszerrel nekivágtak a nagyvilágnak. Mentek, mendegéltek; egy idő múlva egy szép nagy erdőbe jutottak. A királylány megkérdezte:

Kinek az erdeje ez a kerek erdő?

A koldus meg azt felelte:

Rigócsőr királyé ez a kerek erdő;
hozzámentél volna, most a tiéd volna.

Mire a királylány szomorúan:

Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!

Átvágtak az erdőn, kibukkantak a mezőre. A lány megint megkérdezte:

Kinek a mezeje ez a szép zöld mező?

A koldus azt felelte:

Rigócsőr királyé ez a szép zöld mező;
hozzámentél volna, most a tiéd volna.

Mire a királylány még szomorúbban:

Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!

Áthaladtak a mezőn, és nemsokára egy nagy városba értek. A királylány itt is megkérdezte:

Kinek a városa ez a tágas város?

A koldus pedig így felelt neki:

Rigócsőr királyé ez a tágas város;
hozzámentél volna, most a tiéd volna.

A lány meg, olyan szomorúan, hogy a könnye is kicsordult:

Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!

De a koldus most már nem állta meg tovább, keményen rászólt:

- Nem tetszik nekem, hogy mindig más férjet kívánsz magadnak. Én talán nem vagyok elég jó neked?

A királylány megijedt, szólni se mert többet, de mikor egy irinyó-pirinyó házikóhoz értek, s az előtt megálltak, nem bírta tovább, csak kiszaladt belőle a kérdés:

Miféle viskó ez? Hisz bele se férek!
Kié ez a hitvány, nyomorult kis fészek?

A koldus pedig azt felelte:

- Ez a mi házunk, itt fogunk lakni. A kevély királylánynak bizony le kellett hajtania a fejét, hogy az alacsony ajtón beférjen.

- Hát a szolgák hol vannak? - kérdezte.

- Miféle szolgák? - felelte a koldus. - Ha akarsz valamit, magadnak kell megszerezned, itt ugyan más nem gondoskodik rólad! De elég a szóbeszédből: rakj tüzet, főzz vacsorát, éhes vagyok, fáradt vagyok!

De hát honnét is értett volna a királylány a tűzrakáshoz meg a főzéshez? A koldusnak kellett segítenie, hogy végül is menjen valahogy a dolog. Aztán elköltötték a sovány estebédet, és lefeküdtek.

Másnap már kora hajnalban kiráncigálta a koldus a királylányt az ágyból.

- Mit képzelsz itt is délig heverészhetsz? Gyerünk, dologra; tedd rendbe a házat, készíts ebédhez, hasogasd fel a fát, s ha azzal megvagy, ott a kert, tele van gazzal, meg kell kapálni!

Szegény királylány fölkelt nagy álmosan, kisöpörte a házat, meghámozta az ebédhez a krumplit, ahogy tudta, fölhasogatta a fát, aztán fogta a kapát, kiment a kiskertbe, beállt a gazba, és vágni kezdte, de olyan keservesen, hogy minden kapavágásnál kiperdült egy könny a szeméből. Finom kis kezét törte a kapanyél, fájt a dereka a hajladozástól, gyenge bársonyos talpát sütötte a forró homok, de mindennél jobban fájt a szíve: szánta-bánta kevélységét, s egyre azt sóhajtozta:

Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!

Így tengődtek egy ideig, s amijük volt, lassan mind fölélték. Akkor azt mondta az ember:

- Hallod-e, asszony! Ez így nem mehet tovább: mindig csak enni, semmit nem keresni! Mától fogva kosarat fogsz fonni.

Azzal kiment a határba, vágott egy nyaláb vesszőt a rekettyésben, és hazavitte a királylány meg nekiült a kosárfonásnak. Fonta, fonta, amíg bírta, de hát nem bírta sokáig, a nyers fűzfavesszőktől kisebesedett az ujja.

- Ehhez, látom, nem értesz - mondta az ember -, talán a szövéshez több tehetséged van.

De a királylány hiába igyekezett, a szövéssel sem volt nagyobb szerencséje, alig fogott hozzá, az érdes szál csakhamar fölvérezte az ujját.

Az ember bosszankodva legyintett:

- Én ugyan megjártam veled! Ki látott ilyen asszonyt, aki még csak nem is konyít semmiféle rendes munkához! Valami mást kell megpróbálnunk: ezentúl korsókkal, agyagedényekkel fogunk kereskedni. Én majd beszerzem az árut, te meg kiülsz vele a piacra. Nem várhatjuk, amíg a sült galamb a szánkba repül!

A királylány szíve elszorult az aggodalomtól. Hogy ő ott üljön a piacon, és edényeket áruljon! Ha arra gondolt, hogy valaki meglátja ott az édesapja udvarából, majd megfagyott a vére, úgy félt tőle, hogy kinevetik: lám, hogy fenn hordta az orrát, most bezzeg ő sem különb, mint a többi egyszerű kofaasszony! De hát mit tehetett volna? Ha nem akart éhen halni, engedelmeskednie kellett. Mikor eljött a vásár napja, kora hajnalban fölszedelőzködött, kiült a piacra, kirakta maga köré az edényeit, és elkezdte, előbb csak úgy röstelkedve, félénk rebegéssel, aztán lassan nekibátorodva:

- Itt a szép edény! Itt a jó edény! Agyagtálat, cserépkorsót vegyenek!

Az emberek szívesen vették a portékáját: szép volt az edény, de még szebb, aki kínálta; nem alkudtak sokat, megadták, amit kért érte; olyan is akadt, aki el sem vitte, amit vett otthagyta neki pénzestül. Alkonyatra az asszony mind túladott az edényeken; s egy teli kendő pénzt vitt haza az urának. Most aztán megint abból éldegéltek, ameddig tartott.

Mikor elfogyott, az ember megint beszerzett egy halom edényt, a királylány pedig ismét kiment vele a piacra. Letelepedett mindjárt a piactér sarkán, közvetlenül az út mellett; kirakta a sok edényt, s árulni kezdte:

- Itt a szép edény! Itt a jó edény! Agyagtálat, cserépkorsót vegyenek!

Hát ahogy ott üldögél, egyszer csak por kavarodik az úton: arra vágtat egy részeg huszár, egyenest az edények közé rúgtat, és ízzé-porrá zúzza valamennyit. A királylány sírva fakadt, azt sem tudta szegény, hová legyen félelmében.

- Jaj, mi lesz velem - keseregte -, mit szól majd az uram a kárhoz!

Hiába csitították; hiába vigasztalták; felugrott a zsámolyról, otthagyta a sok cserepet, hazaszaladt, s elmondta az urának, mi történt.

- Ki hallott már ilyet: törékeny edénnyel kiülni az út szélére, hogy mindenki belegázoljon! - mérgelődött az ember. - Magad is láthatod, nem való vagy te semmi rendes munkára! Szerencsére délelőtt fönt jártam a király szakácsánál, érdeklődtem, nincs-e szükségük szolgálóra; megígérte, hogy felfogadnak konyhalánynak.

Konyhalány lett hát a királylányból. Az volt a dolga, hogy kezére járjon a szakácsnak. Ha hozni kellett valamit, őt szalasztották, ha piszkos munka akadt, neki kellett elvégeznie, soha egy perc nyugta nem volt, dolgozhatott látástól vakulásig, A fizetsége meg az volt, hogy elvihette, amit az inasok, szobalányok meghagytak a királyi asztal maradékából. Egy-egy szilkét dugott a két zsebébe, azokban hordta haza, amit odavetettek neki, meg amit a tányérokon talált.

Egy napon éppen vízért szalasztották a kútra. Telehúzta a két vödröt, s nekifohászkodott, hogy fölcipelje őket a konyhára. Egyszerre csak vidám dobszó ütötte meg a fülét. Gondolta, megnézi, mi az; azért az egypercnyi késedelemért csak nem fogja megszidni a szakács. Odaóvakodott a palota udvarának kőkerítéséhez, és kifülelt. De kár volt kíváncsiskodnia, mert csak a szíve lett nehezebb attól, amit hallott. Mert a kikiáltó azt adta hírül országnak-világnak, hogy aznap estére a király nagy vigalmat rendez a palotájában, azon fogja kiválasztani a menyasszonyát.

"Ha nem lettem volna olyan gőgös, ma este én is ott lehetnék!" - sóhajtotta a királylány. Visszament nagy búsan a kúthoz, fölemelte a két nehéz vödröt, s vitte a konyhába. Ott egész nap sütöttek-főztek, a királylány alig győzte a rengeteg baromfikopasztást, mosogatást, törülgetést, takarítást. Mikor bealkonyodott, s nem akadt több sürgős munka a konyhán, a főszakács rászólt, hogy ne lábatlankodjék az útjukban, mehet a dolgára.

De a királylány legalább látni akart valamit az ünnepségből, mielőtt hazatér a nyomorúságos kunyhóba. Föllopakodott hát a lépcsőn, és meghúzódott az ajtó mellett, onnét leskelődött. Odabent a teremben kigyulladt a fény, pompásnál pompásabb vendégek vonultak be, csupa ékesség, csupa ragyogás volt minden, ő meg királylány létére örülhetett neki, hogy legalább a küszöbön megtűrik. Az inasok ott siettek el mellette a díszes tálakkal, sorra kínálták a vendégeket. Aztán mikor a maradékot visszavitték a konyhára, néha neki is odavetettek egy-egy falatot. Szegény asszony mohón kapott az alamizsna után, és gyorsan bedugta a szilkéjébe, hogy majd hazaviszi, és megosztja otthon az urával.

Mikor a lakomát befejezték, megharsantak a kürtök, kitárult a királyi lakosztály aranyveretes ajtaja, s apródok sorfala közt, tetőtől talpig bársonyban, selyemben, nyakában vastag aranylánccal bevonult a király. Elnémult a vendégkoszorú, abbamaradt minden beszéd, még suttogás sem hallatszott. Ebben a nagy csöndben a király lassan végigjártatta tekintetét a jelenlevőkön, aztán elindult, át a termen, egyenest az ajtóhoz; ott megállt a konyhalány előtt, könnyedén meghajolt, s így szólt:

- Add a kezedet, veled akarom eljárni az első táncot.

Ebben a pillanatban a zene is megszólalt, de szegény királylánynak nemhogy táncolni nem volt kedve, de legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenletében. Hát még amikor megismerte a hangjáról Rigócsőr királyt! Halkan felsikoltott, és el akart futni, de a király megfogta a kezét, és magával vonta a terembe. De alighogy beléptek, csörömpölés hallatszott, a vendégek félrehúzódtak, a zene elakadt: ott állt szegény királylány megszégyenülten mindenki szeme láttára, lába előtt a két szilkével meg a szétszóródott ételmaradékkal.

- Kipotyogott a zsebéből! - kiáltotta valaki a vendégek közül, s vége-hossza nem lett volna a csúfondáros kacagásnak, ha Rigócsőr király csöndet nem int. Odalépett a zokogó királylányhoz, és szelíden a keblére ölelte.

- Ne keseregj, kedves feleségem - mondta neki -, a rossz napok véget értek. Én voltam a koldus, akivel a nyomorúságos viskóban éltél; én voltam a huszár is, aki az edényeidet összetiporta. Mindez csak azért történt, hogy megtörjék a gőgöd, és megbűnhődj kevélységedért.

- Nagyot vétettem - zokogta a királylány -, nem érdemlem meg, hogy a feleséged legyek.

- Igaz, vétettél - felelte a király -, de amit vétettél, le is vezekelted: most aztán ne búsulj többet: ezt az ünnepséget azért rendeztem, hogy megüljük a mi igazi menyegzőnket!

Akkor udvarhölgyek siettek elő, pompás ruhába öltöztették a királylányt; mire elkészült öltözékével, megérkezett az édesapja is, mind az egész udvarával; áldását adta az ifjú párra, és elkezdődött a vigalom, híres-neves lakodalom, dínomdánom.

Bárcsak mi is ott lehettünk volna.

2009. január 14., szerda

ISTEN BOLTJA

Egyszer, egy asszony azt álmodta, hogy a piacon betért egy teljesen új üzletbe és legnagyobb meglepetésére Istent találta a pult mögött. - Mit árulsz itt? - kérdezte.- Mindent, amit a szíved kíván - válaszolta Isten. Alig mervén hinni a saját fülének, az asszony elhatározta, hogy a lehető legjobb dolgokat fogja kérni, amit emberi lény csak kívánhat. - Lelki békét, szeretetet és boldogságot, bölcsességet és félelemtől való szabadságot akarok - mondta, majd kis idő múlva még hozzátette - nem csak magamnak, hanem minden embernek a földön.Isten mosolygott. - Kedvesem, azt hiszem félreértettél - mondta. - Mi nem gyümölcsöt árulunk itt. Csak magokat."

SZÁZSZORSZÉP TÜKRÖCSKE

Volt egyszer egy szomorú, halvány királyné, aki mindig sírt és búslakodott. És egy nap kisleánya született a búsarcú királynénak, aki olyan csúnya volt, hogy mindenki megijedt tőle. Még a közelébe sem mertek menni. - Oh, Istenem, mitől olyan csúnya a kisleányom? - siránkozott a királyné.De senki sem tudott neki erre választ adni. Végre egy nap jött egy hófehér szakállú öregember, aki nagy bölcs hírében állt, és ezeket mondta: - Megmondom én, királyasszonyom, hogy mitől olyan csúnya a kisleányod, de csak akkor, ha nem haragszol meg érte. - Dehogy is haragszom, sőt, még meg is jutalmazlak - felelte a királyné. - Halljad hát, szomorú királyné! - kezdte az ősz öregember. - A te kisleányod azért olyan csúnya, mert folyton sírtál és búslakodtál, mikor megszületett, és mert egyebet sem látott a szemedben, mint könnyeket. A te könnyeid mossák el a haja színét, a szeme fényét. Most már csak azt tanácsolhatom, hogy küldd el a kisleányodat nagyon messzire. Olyan messzire, hogy megtalálja a százszorszép tükröcskét, mert ha abba beletekint, elfogynak a könnyei, és világszép lesz.A szomorú királyné megjutalmazta az ősz öregembert. A kisleányát pedig elküldte messzire. Ment a csúnya kisleány és egyszerre csak szembe találkozott egy szépséges lovacskával. - Állj meg, lovacskám! - kérte őt, és amint ránézett, csupa könny lett a két szeme. - Jaj, dehogyis állok meg, hiszen olyan csúnya vagy, hogy félek tőled - mondta az aranyszőrű lovacska és tovább ment.Erre ismét útnak indult a kisleány, és egyszerre csak meglátott egy gyönyörű szép rózsát, gyorsan odament hozzá és föléje hajolt, hogy megszagolja. Csakhogy úgy tele volt a két szeme könnyel, hogy a rózsa ijedten megborzongott, és összecsukta a kelyhét.
- Ugyan menj innen! - szólt rá a kis leányra. - Hiszen egészen elázok a könnyeidtől.Mit tehetett egyebet a királyleány, minthogy tovább ment. És nemsokára találkozott egy selymes szőrű nyulacskával. Lassan közeledett feléje, hogy megsimogassa, de a nyulacska, uccu neki, futni kezdett és ezt kiáltotta vissza: - Szomorú királyné síró kisleánya, meg ne érints engem, mert olyan csúnya vagy, hogy félek tőled. - Jaj, mit tegyek hát? - siránkozott a kis királyleány, és két szeméből csakúgy dőltek a könnyek.Amint így sírdogált, egyszerre csak halk nevetést hallott maga mögött. Csodálkozva fordult meg, mert ő eddig még sohasem hallott senkit sem nevetni. Édesanyja, a szomorú királyné, egyre búslakodott, és ő sem tudott mást, mint sírni. Hát amint megfordul, ugyan mit lát? Egy szép, színes tollú madárka himbálta magát az ágon, és nevetett. - Ki vagy te? - álmélkodott a kis királyleány.A madárka pedig dalolva válaszolt: - Én vagyok a jókedv. - És nem ijedsz meg, ha közel jövök hozzád? Nem félsz, hogy te is ilyen csúnya leszel, mint én vagyok? - kérdezte a kis királyleány. - De nem ám! - mondta a madárka. - Én semmitől sem félek. És nem lehetek csúnya, mert belenéztem a százszorszép tükröcskébe. Nem látod rajtam, hogyan ragyognak a tollaim? - kérdezte tőle, miközben egyre dalolt. - De igen, látom, hogy gyönyörű vagy - mondta a kis királyleány. - Oh, mondd meg nekem, merre van a százszorszép tükröcske! Hadd nézzek én is bele, hátha megszépülök!A kis madárka előre mutatott. - Arra menj, amerre a sárga napsugarak csillognak! Amerre a legerősebben süt a nap, ott van egy kristálytiszta tavacska. Pillants bele, és meg fogod látni benne a százszorszép tükröcskét. Arra azonban figyelmeztetlek, hogyha belenézel, ne ejts könnyeket, mert különben semmit sem látsz. És ne búslakodj, mert különben elkergeted a napsugarakat, és nem látod meg magadat a tükröcskében. Hanem dalolj, és nevess, úgy mint én! Nem fogod elfelejteni? - Nem felejtem el - felelte a kis királyleány, és nagy sietve tovább ment, amerre a napsugarak tűztek. Ahol pedig legfényesebben sütött a nap, megállt, körülnézett, és kereste a tavacskát. - Talán csak nem hazudott a Madárka? - gondolta búsan, és éppen sírni készült, mikor egyszerre csak megpillantotta a kristálytiszta tavacskát. - Nicsak! - kiáltott nagy örömmel, hiszen itt van a tavacska, bizonyára a százszorszép tükröcskét is meg fogom látni mindjárt. Erre a tavacska fölé hajolt, éppen arra, amerről legjobban sütött a nap, és el kezdett nevetni, dalolni, mint ahogy a színes tollú madárkától látta. Hát egyszerre csak, csodák csodája, mit lát? Egy gyönyörűséges aranyhajú, rózsás arcú leányka nevetett rá vissza a százszorszép tükröcskéből. - Oh, milyen szép vagyok! - ujjongott, tapsolt a kis királyleány, és alig tudott hová lenni nagy örömében. - Ha anyácskám, ha a szomorú királyné látna, vajon mit szólna most hozzám?Éppen amint ezt kimondta, nyerítést hallott maga mögött. És amint hátrafordult, csodálkozva pillantotta meg a szépséges lovacskát, aki most nem futott el előle, hanem barátságosan feléje nyerített, és így szólt: - Simogass meg szép fehér kezecskéddel, gyönyörűséges szép kisleány! Hadd szépüljek meg én is a kezed érintésétől!Alighogy ezt megtette a kis királyleány, látta, hogy egy gyönyörűségesrózsa hajladozik feléje. Amint jobban megnézte, észrevette, hogy ugyanaz a rózsa, mely előbb kelyhét még elzárta előle, mert félt, hogy el talál ázni a könnyeitől. Most rimánkodó hangon így szólt hozzá: - Hajolj fölém és érintsd meg szirmaimat a nevető kis piros száddal, hadd viruljak pompásabbra a leheletedtől!Alighogy ezt megtette a kis királyleány, egyszerre csak, uccu neki, eléje szaladt a selymes szőrű nyulacska is, és így szólt hozzá: - Simogasd meg fehér bundácskámat, hadd szépüljek meg én is a kezed érintésétől!Utána a színes tollú madárka hangját hallotta: - Gyere velem, szárnyaim alá veszlek és hazaviszlek anyácskádhoz, a szomorú királynéhoz.Nagy örömmel ment vele a királyleány. Úgy dalolt és nevetett, hogy még rózsásabb lett tőle az arca. Amint meglátta őt édesanyja, a szomorú királyné, egyszeriben ő is nevetni és dalolni kezdett. Aztán volt csak nagy vigasság. Akkora mulatozási csaptak, hogy még most is folyik a tánc.

Balázs Ferenc: AZ ÁRVÁCSKAVIRÁG MESÉJE


Az árvácskavirág nagyon várta a napsugár üzenetét. Megszokta már, hogy a reggeli szellôvel a nap is a fülébe súgjon, s fájt neki, hogy a nap haragos fellegek mögé bújt, és nem gondolt vele. Egy bô reggeli harmat után elküldte az illatát a naphoz, hogy megkérdezze: – Nap, szeretsz-e még engemet? Az illat fölszállott a levegôbe, de kósza felhôk szétsodorták. Az üzenet nem jutott el a napig. Másnap a színét küldte föl az árvácskavirág a naphoz. Akkor nedves ködök szállottak a völgyre, és elvették a virág színét… A harmadik nap új bimbó feslett az árvácskatövön, s a virág a szerelmét küldte föl a naphoz. A szerelem áttört a ködök testén, átbújt a fellegek között, és rászállott a napra. És a fellegek szétoszoltak, és a ködök meleg esôkké váltak; a nap szembe tûzôen tapadt a kis árvácskára, és a kis árvácskavirág boldog volt.

2009. január 10., szombat

A SZERETET VENDÉGSÉGBEN


Egy asszony kijött a házból, és három, hosszú, fehér szakállú öregembert látott üldögélni az udvaron. Nem ismerte őket. Így szólt: Nem hinném, hogy ismernélek benneteket, de éhesnek látszotok. Kérlek, gyertek be és egyetek valamit. "A ház ura itthon van?", kérdezték."Nem", válaszolta az asszony. "Nincs itthon.""Akkor nem mehetünk be, felelték.Amikor este a férje hazaért, az asszony elmondta neki mi történt."Menj, mondd meg nekik, hogy itthon vagyok, és hívd be őket!"Az asszony kiment, és újra behívta az öregeket""Együtt nem mehetünk be a házba," felelték."Miért nem?" kérdezte az asszony.Az egyik öreg magyarázatba kezdett: "Az ő neve, Jólét," mutatott egyik barátjára, majd a másikra mutatva azt mondta," Ő a Siker és én vagyok a Szeretet." Majd így folytatta. Most menj vissza a házba, és beszéld meg a férjeddel, melyikünket akarjátok behívni."Az asszony bement a házba, és elmondta a férjének, amit az öreg mondott. A férj megörült. ,,Ez nagyszerű!!", mondta. ,,Ebben az esetben hívjuk be Jólétet. Hadd jöjjön be, és töltse meg a házunkat jóléttel!"A felesége nem értett egyet. "Kedvesem, miért nem hívjuk be inkább a Sikert?"A menyük eddig csak hallgatta őket, és most előállt saját javaslatával. ,,Nem lenne jobb a Szeretetet behívni? Az otthonunk megtelne szeretettel!""Hallgassunk a menyünkre," - mondta a férj a feleségének."Menj, és hívd be Szeretetet, hogy legyen a vendégünk!"Az asszony kiment, és megkérdezte a három öreget, ,,Melyikőtök Szeretet? Kérlek, gyere be, és legyél a vendégünk."Szeretet felállt, és elindult a ház felé. A másik kettő szintén felállt, és követték társukat. Az asszony meglepve kérdezte Jólétet és Sikert, ,,Én csak Szeretetet hívtam, ti miért jöttök?"Az öregek egyszerre válaszoltak: "Ha Jólétet vagy Sikert hívtad volna be, a másik kettőnek kint kellett volna maradnia. De mivel, Szeretetet hívtad, ahova ő megy, oda mi is vele tartunk."Ahol Szeretet van, ott megtalálható a Jólét és a Siker is!!!!!!"

ÜDVÖZLET NEKED, LÁTOGATÓ!


LÉPJ BE A MESÉK BIRODALMÁBA!